Az élet és a színpad szerelmese - Dévényi Ildikó színművész

 

Dévényi Ildikó a Pécsi Nemzeti Színház és a Pécsi Harmadik Színház egykori művésze, jelenleg szabadúszó színész, koreográfus.
Újabban nem csupán színművészként, hanem rendezőként is megmutatja, miként gondolkodik az életről.
E rettenetes pandémia idején - mint mindenki másnak - nehéz a helyzetük az előadóművészeknek, színészeknek is. Rengeteg előadást kényszerültek lemondani, számos bemutatót halasztottak el. Most már van remény arra, hogy szépen lassan alábbhagy a járvány, megszűnik a bezártság. Bízunk benne, hogy hamarosan visszatér az élet a színpadokra is.

 – Jaj, nagyon izgatott vagyok! Alig várom már a júniusi bemutatónkat a Pécsi Kulturális Központban! Mint mindenkit, a pandémia engem is alaposan megviselt lelkileg. És még szerencsés vagyok, hogy csak lelkileg. Sajnos több ismerősömet is elveszítettem, vagy látom a megbetegedett barátaimon, milyen szörnyű betegség ez. Ezért is várom olyan nagyon, hogy újra színpadra léphessünk: hogy végre megint szórakoztathassuk a drága közönséget. Ideje, hogy ismét legyen néhány önfeledt, kellemes óra, mellyel megajándékozhatjuk őket. Szóval szeretettel várunk minden érdeklődőt június tizennyolcadikán hét órára a Pécsi Kulturális Központba, a Karády című zenés játék előadására!

– Melynek egyik szereplője és rendezője is Te vagy.

 – Igen, igen! Mohácsi Ilonát alakítom, aki Karády Katalint elkísérte az emigrációba, s negyven évig hű társa volt ott, s tovább: utolsó kívánságának teljesítője is. Jeles művészünket Lukács Melinda kelti életre. Az írónő, Pivarnyik Anikó sok-sok érdekes részletet árult el a darabjában kettejük életéről. Tóth Gábor pedig zongorán kísér bennünket, amikor épp dalra fakadunk. Nagyon izgalmas volt a rendező bőrébe bújnom. Szokatlan, ám szép feladat. Remélem, nem utoljára tehetem, mert egészen megszerettem.

 – Drága művésznő, ugorjunk vissza az időben egy kicsit! Mióta vonz a színpad?

 – Mióta az eszemet tudom. Hároméves koromtól balettoztam, méghozzá a Pécsett jól ismert Inci néninél. Ugyanis a szüleim nem engedtek el Budapestre a Balettintézetbe. Az általános iskola befejezése után a pécsi művészeti középiskolában tanultam tovább. Abban az időben indult Eck Imre vezetésével a balett tagozat, úgyhogy nem volt kérdés, hova iratkozzam be. Rengeteget statisztáltunk, szoktuk a színház levegőjét. Rendszeresen jártak le hozzánk a győri színházból, ők is táncosokat, a végzősök között pedig tagokat kerestek. Engem is kiválasztottak, így szerepelhettem a Carl Orff csodás zenéje ihlette legendás Carmina Burana előadásban. Miután Markó Iván megalapította a Győri Balett társulatát, engem is kinézett magának – most már tagnak. Óriási megtiszteltetés volt! Aki bekerült oda, magánkívül volt az örömtől. Én is. Azután elgondolkodtam, milyen is egy balettművész pályája. Mi mindent kell feláldoznia a színpadért. Nem köntörfalazok: úgy éreztem, ez nem nekem való. Nem szeretnék állandó fizikai fájdalmakkal élni. Úgyhogy egy éjszaka balettmesternőmmel átmentünk Ivánhoz és elmondtam neki, hogy ez nem az én utam. Azt hiszem, sem előtte, sem azóta nem hallott ilyet senkitől. 

 – És meg is úsztad fájdalmak nélkül a színészi pályát?

 – Ugyan! Dehogy! De hát honnan tudtam volna akkor még, hogy mit jelent színésznek lenni, színpadon lenni!?

– A tánc azért nem kopott ki az életedből.

 – Ó, nem! Szubrettként végigkísért és kísér a pályámon a tánc és a zene. Az operettekben szubrettként lubickolhattam. Azt hiszem, ahogy az amerikaiaknak a musical, úgy nekünk az operett az igazi sajátosságunk. Számos kitűnő osztrák előadást láttam, tényleg jók voltak – de mégsem az igaziak! Talán a magyar lelkület hiányzott belőlük. Ezért arathatott és arathat tomboló sikert minden olyan operettelőadás, melyet magyar szereplők adtak-adnak elő vagy legalább egy honfitársunk játszott-játszik benne. Németországban is rengetegszer szerepeltünk. Hatalmas színházakban éljenzett a kedves közönség Ingolstadttól kezdve Frankfurton át Kölnig. Németül énekeltünk, ezzel is megtisztelve a hallgatóságot.
A kilencvenes évek közepén két-két hónapot töltöttünk a németországi nagyvárosokban. A Marica grófnőben, a Csárdáskirálynőben és a Cirkuszhercegnőben mutattuk meg, mi is a magyar virtus. Imádták! Stuttgartban szerződést ajánlottak nekem. Nagyon tudtam hozni a kislányos „dögöt”, ami nagyon feküdt a németeknek. De hát akkor épp nagyon szerelmes voltam a férjembe és kicsi volt a fiam. Nem tudtam volna tartósan távol lenni tőlük, ezért az igen kedvező ajánlatról könnyű szívvel lemondtam. Egy percig sem bántam meg.

 – Mert így nem ment el melletted otthon az egyik – ha nem a legnagyobb – ikonikus szereped, az osztrák Georg Kreisler kabaré-musicalje, a Lola Blau.

 – Ezt érzem eddigi pályafutásom csúcsának. A szakmában úgy emlegetnek bennünket, hogy Vári Éva az Edith Piaf, Dévényi Ildikó a Lola Blau. Gyönyörű, gyönyörű létezés volt a színpadon! Nem is tudok mit mondani: átlényegülni az osztrák zsidó színésznővé és eljátszani élete örömeit és fájdalmait – maga volt a csoda. Ráadásul énekelhettem is… Az biztos, hogy a legszebb szerepeim egyike. És talán a legfontosabb is.

 – Viszonylag hamar más minőségben is kapcsolódtál a színházhoz, nem csupán színművészként.

 – Egykori férjem, Moravetz Levente nagyon bízott a képességeimben, ezért koreográfusként is számított rám.

– Méghozzá egy rendhagyó előadásban is.

 – Bizony. A székesfehérvári Vörösmarty Színházban a Cirkuszhercegnőt adtuk elő, melynek a koreográfiáját készítettem. Történt egyszer, hogy eme első kőszínházaink egyikét éppen felújították, így nem volt hol játszanunk. Leventének régi álma volt, hogy ezt az operettet egyszer egy valódi cirkuszban adjuk elő, igazi vadállatok között. Még a lélegzetünk is elállt, amikor felcsillant a remény, hogy Levente álma megvalósulhat. Ugyanis épp Székesfehérvárott, a Piac téren ütötte fel sátrát a Magyar Nemzeti Nagycirkusz. Az együttműködési hajlandóság náluk is megvolt, így hamar megszületett a közös produkció terve. Nagyon nehéz volt a koreográfiát elkészíteni, hisz a cirkuszi sátorban körben ültek a nézők – mindenkinek jól látnia kellett a fellépőket. Azt hiszem, sikerült megoldani a feladatot.

 – Méghozzá prímán. A korabeli újságok – 2004-ről beszélünk - nem tudtak betelni az új műfajjal, a cirkuszszínházzal. Kálmán Imre háromfelvonásos nagyoperettje nagy sikert aratott. Az egyik Fejér megyei lapból idézek: „egyedülálló, semmihez sem hasonlítható produkciót: valódi cirkuszszínházat láthat a közönség…”

 – Hogyne. Hisz kitűnő kollégáim mellett a XXVIII. Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztivál nagydíjas művészei is garantálták a minőséget. No és ne feledkezzünk el a lovakról, tevékről, zebrákról és főképp ne Szandráról, az elbűvölő elefánthölgyről, aki minden áldott nap komótosan beszappanozta, megborotválta és egy vödör vízzel leöblítette a reménytelenül szerelmes Wladimir herceget. 

 – Ildikó, a kooperációnak egyéb hozadéka is született.

 – Bizony. Annyi élményünk volt, annyi emlékünk halmozódott fel, hogy úgy gondoltuk, összegyűjtjük ezeket és egy kötetben közreadjuk, hogy ne csak mi, hanem mások is részesei lehessenek ennek a kemény, ám örömteli munkának. Természetesen képet adunk benne a közel kétszáz éves magyar cirkuszművészetről és a Richter dinasztia történetéről is. Örömömre a Richter családdal a közös munka során barátsággá mélyült a kapcsolatunk. Csoda az a família! Az egész világot bejárták, hogy mást ne mondjak, többek között Robert de Niro lakókocsijával. Gondolhatod, mennyi és milyen sztorikat meséltek nekünk!

 – Utánanéztem az Aranybohóc című köteteteknek, hogy beszerezzem és elolvassam. Képzeld, minden példány elkelt, nem kapható, csak előjegyezhető!

 – Nahát! Ennek igazán örülök!

 – Kedves művésznő, lehet azt mondani, hogy a pályád tele van meglepetésekkel, rendhagyó momentumokkal?

 – Egész nyugodtan! Nagyon élvezem a mozgalmasságot, amikor nem ragadunk bele egy-egy helyzetbe. Szeretem, ha át kell lépnem a korlátaimat. Semmi sem idegen tőlem, ami jó. És főként, ha érzem a szeretetet, mely körülvesz. Akár a kollégáktól, akár a nézők felől, illetve bárhonnan érkezik. A szeretet a legfontosabb az életben.

– És jól láthatóan Te ebben lubickolsz. Ahogy lubickoltál a megint csak egy rendhagyó, tabukat döntögető darabban, A vagina monológokban.

 – Ó, hát az szintén nagy ajándéka a pályámnak! Levente - amellett, hogy maga is nagy újító és formabontó - mindig megérzi, hogy miből lesz nagy siker. Így volt ez ezzel az amerikai könyvvel is. Lassan húsz éve lesz, hogy kérésére Szurdi András „megszerezte az anyagot”. A magyarra fordított könyv már a piacra kerülése napján elfogyott. A belőle készült darabnak kettős premierje volt: Budapesten és nálunk, Pécsett egy időben került színre. Az előbbit Bozsik Yvette rendezte, utóbbit természetesen Moravetz Levente.

 – Rendkívüli bátorság kellett a szereplők megformálásához?

 – Annyiban, hogy kicsit rólunk is szólnak a történetek. Nagyon nyitottnak kellett lennünk és minden szemérmünket hátra kellett hagynunk, hogy teljes megértéssel és átlényegüléssel mondjuk a szöveget.
Sokan nem is merték néven nevezni, hogy mire kérnek jegyeket. A plakátok után, melyen eper is látható volt, az „eprecskére" igényelték. Óriási sikerrel játszottuk kétszáznál is többször. Nyertes Zsuzsa és Xantus Barbara kolléganőimmel euforikus pillanatokat éltünk át.

 – Többen arra gyanakodtak, hogy – finoman fogalmazva – illetlen előadást hoztatok létre.

 – Az biztos, hogy ilyen szövegek még nem hangzottak el színpadon. De a darab korántsem trágár és pláne nem pornográf.

 – Az írónő a kétszáznál is több nővel készített interjúit rendezte kötetté. A történetek között van kimondottan vicces is, de akadnak igen megrázó esetek is, például kegyetlen nemi erőszak a délszláv háborúból. Magát Eve Enslert az apja ötéves korától tíz éves koráig bántalmazta szexuálisan; tizenhat évesen menekült el otthonról…

 - Nagyon érdekes volt érzékelni a nézők döbbenetét. Sok férfi is eljött az előadásokra. Közülük biztosan jó néhányan elgondolkodtak azon, mire vágynak a nők, sokuknak mit kell elszenvedniük. Öröm, hogy részt vehettem ebben a tabudöntögető darabban. Nekem is katartikus élményt adott.

 – Néhány hete a civil életedben is új szerepben tűntél fel.

 – Ami szorosan kapcsolódik életfilozófiámhoz: a legfontosabb, hogy szeressük egymást!

 – A Parkinson Betegek Egyesületének pécsi elnöke kért fel helyi szervezetük nagykövetének.

 - Azonnal igent mondtam Sárvári Erzsébetnek. Adománygyűjtő rendezvényükön a hat perces bemutatkozásuk mellett másfél percben én mondtam el a kortesbeszédet. Amiben csak tudok, ezután is nagy-nagy szeretettel működöm együtt velük.

– Kedves művésznő, az életet, a családját mindenekfelett szerető hölgy mellé ülök le, ahányszor csak találkozom veled. És ahányszor csak találkozunk, az első percek után máris egy ízig-vérig művésszel találom szemben magam. Ugyanis közvetlenséged, gyakorlati gondolkodásod ellenére vagy épp azzal együtt, személyedben bizony egy, kissé a fellegekben járó színművész ecseteli mindennapjait, elsősorban azt, ami ránk nézőkre tartozik: az elmúlt, a jelen és a jövő szerepeit.

További örömöket és sikereket kívánok a színpadon és azon kívül!
Első rendezésed, a Karády című zenés játék júniusi premierjéhez pedig kéz- és lábtörést!

 – Köszönöm szépen!

(fotók: Dévényi Ildikó archívumából)

Kalandok a színpadon - és azon kívül

Hogy Dévényi Ildikó színművész mekkorát tévedett, amikor azt hitte, hogy csak a balettpálya okozhat fájdalmakat, maga hoz fel ellenpéldákat.
Íme:

 „A pécsi Honvéd Kórházban vaskos kartotékunk van. Moravetz Levente lovagló szenvedélye miatt törte többször a csontjait, én pedig a színpadon szereztem sérüléseimet.

Az egyik évben – még házasok voltunk – decemberben Komárnóban léptünk fel. Szerepem szerint az asztalra kellett csapnom egy paksamétát. Olyan jól sikerült, hogy megrándult és bedagadt a mutatóujjam. Leventének az alkarjával voltak gondjai. Így hát én vezettem haza két ujjal, mert többet nem tudtam használni. A kórházban megröntgeneztek bennünket. Mint várható volt: a férjemnek az alkarja törött el, nekem pedig az ujjam. A karácsonyi menüt így készültem végig főzni, ám a drága kollégák elárasztottak bennünket mindenféle földi jóval. A teherautónyi finomság láttán mindketten nagyon meghatódtunk. A szilveszterünk is igen vidámra sikeredett. Péter fiunk először ünnepelt házon kívül, mi pedig csak ültünk otthon és néztük a pezsgősüveget. Egyikünk sem tudta kinyitni a gipszek miatt. Azt hiszem, ez volt az egyik legvidámabb óévbúcsúztatónk, annyit nevettünk a nyomorunkon.

 

Ennél komolyabb sérülést is szereztem a Pécsi Nemzeti Színházban. Szirmai Albert nagyoperettjében, a közkedvelt Mágnás Miskában a szubrettet, Marcsát alakítottam. Partneremmel fürödtünk a szerepünkben. A második felvonás fináléját, a Cintányéros cudar világot általában háromszor, erős háznál négyszer tapsolták vissza a nézők. Ez nem kis fizikai erőpróbával járt. Komoly táncunk volt, egymást pörgettük, ugrattuk, dobtuk fel és kaptuk el táncoskomikus kollégámmal.
Néhány esztendővel ezelőtt, a májusi évadzárón szó szerint megbolondultak a nézők. Hétszer tapsoltak vissza bennünket! A zenekar sokkot kapott és egyre gyorsabban játszott. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy Fogarassi András-Miskával hisztériásan pörögtünk és kiabáltuk egymásnak:
- Engem kapj el!
- Engem kapj el!
Felugrottunk és… egyikünk sem kapta el a másikat, hanem szépen egymásra estünk. Fel sem tudtunk kelni. Rólam úgy vágták le a csizmát. Olyan volt a lábam, mint az elefánté. De hát a darabot végig kellett játszani! Összeszorított foggal ugyan, de tisztességgel helyt álltam a harmadik felvonásban is.

Hagyomány nálunk, hogy az évadzáró előadás után a társulatunk végiglátogatja Pécs szórakozóhelyeit és hogy úgy mondjam: bepótolja, amit év közben nem engedhetett meg magának. Engem gólya viszi a fiát pozícióban hordoztak körül a kollégáim. Reggel hatig mentünk így egyik mulatóból a másikba. Két vagy három nap után jelentkeztem a Honvéd Kórház sebészetén. Az orvos igencsak ráncolta a homlokát, de persze szépen ellátott. Csinos gipszet kaptam, mivel természetesen eltörött a lábszáram.

A történetnek ezzel még nincs vége.
Szerződés szólított egy német nyelvű operettgálára, mely a balesetem után néhány nappal volt esedékes. Szó sem lehetett róla, hogy visszamondjam. Szépen levágtam a gipszet és a törött lábammal végigtáncoltam az előadást.
Rettentő fájdalmaim voltak, visszasomfordáltam hát a kórházba. Amikor meglátott a sebész, elkerekítette a szemét és csúnyán összeráncolta a homlokát:
- Hol a gipsz? – kérdezte enyhe fenyegetéssel a hangjában.
– Levágtam – sütöttem le a szemem.
– Miért? – kérdezte egyre erőteljesebb hangon.
– Operettgálám volt – vallottam be.
– Mije volt magának? – kiabálta.
– Operettgálám – pislogtam rá bűntudatos képpel. Hú, hogy én mit kaptam tőle! Azóta a haverom. Még jó sokszor találkoztunk azóta…

Végül hadd meséljem el a talán legmulatságosabb színpadi balesetemet.

Más a tüdejét köpi ki a világot jelentő deszkákon, én a fogamat, illetve annak egy darabját.
Az úgy történt, hogy éltem a szerepem szerinti nyugdíjas éveimet Csöpiként, aki mozgalmasabb életre vágyik és megalapítja a Csöpike Csibéi Betéti társaságot, rövidítve: a Csöcsi Bt.-t. Ez a Csöpi kettős életet él, ha nem mindjárt hármasat. Van ugye a nyugdíjas otthonkás parasztasszony; a fia orvosa előtt a szerelmes jó nő, valamint a bevételcentrikus üzletasszony-madám. Ami nem baj, viszont sokszor pillanatokon belül kell váltanom egyik karakterről a másikra. Például, amikor látogatóba jön hozzám az unokaöcsém, akinek a szemében én vagyok az édes-drága, vidéki mama. De ó, jaj! Épp elöl, az asztalon hever a papír, melyen a kimutatásom áll, miszerint mennyi óvszerre van szükség, mennyi a bevételem ésatöbbi. Nyilvánvaló, hogy el kell tüntetnem, de hogyan? Úgy, hogy hamm bekapom és megrágcsálom.

Az egyik győri előadáson túl kemény galacsint gyúrtam a papírból, és sikerült kicsit erősebben ráharapnom. Reccsenést hallottam. Azt hittem, megáll a szívem. Ahogy kiköptem a papírgolyót, repült vele a fogam is az asztalra. Azonnal utánakaptam és a kötényembe tettem, nem is tudom, miért. Körbeforogtam a színpadon, kíváncsi voltam, vérzik-e a szám, de nem reagáltak a férfipartnereim; megnyugodtam kissé, hogy talán még sincs olyan nagy baj. Jó hosszú jelenetem volt Fodor Zsókával, de ő sem jelzett, hogy gond lenne. Az viszont nagyon nehezemre esett, hogy nem hahotázhattam teli szájjal, csak összeszorított ajkakkal. A szünetben rohantam megnézni, vajon az egész fogamat kiköptem-e. Szerencsére csak egy darab törött le belőle. Így aztán kidobtam a fogamat a szemeteskosárba, de Fábián Anita kolléganőm rám pirított, hogy testrészt nem dobunk ki! Egész szünetben kutattunk a fogdarabka után. Megtaláltuk.

Pécsre hazaautózva az első utam a fogklinikára vezetett. Szívélyesen fogadtak és viccből ezt a kissé viseltes, kikukázott fogdarabot akarták visszatenni a számba, de végül elvetették az ötletet.

Mivel Pécsett mindenkinek szívügye a színház, még aznap éjjel újjáépítették a fogamat. Másnap már újra szélesen vigyoroghattam a színpadon. De sokkal óvatosabban, mint annak előtte…