"A nevem alapján mindjárt okosnak hisznek."

Sándor Qiaomin

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy magyar fiatalember, aki a kilencvenes években a vállalatától többedmagával Kínában végzett munkát egy gyárban. Érdekelte a kínai élet, a kínai emberek; minden különlegességre és látnivalóra nyitott volt.

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy fiatal kínai lány, aki lakóhelyén egy gyárban dolgozott. Minden érdekelte, minden újdonságra és szokatlanra nyitott volt.

Az egymás melletti gyárba a magyar fiatalember és a kínai leány kerékpárral járt munkába. Egy szép napon az ifjú épp a biciklijét tolta, amikor – mint egy lassított felvételen – elsuhant mellette egy kerekező kínai szépség. A fiatalember tudta, ha nem ered a nyomába, talán soha többé nem látja. Így hát tekert, ahogy bírt. A fiatal lány nagyon meglepődött, hogy egy idegen, nyugati férfi szólítja meg. Ám, mivel érdeklődő és nyitott volt minden szokatlan helyzetre, mégis szóba elegyedett a vonzó fiatalemberrel.

A találkozások rendszeressé és egyre sűrűbbé váltak, a szívüket csordultig töltötte a szerelem. Pedig a gondolataikat és az érzéseiket nem is tudták pontosan kifejezni: a lány nem beszélt idegen nyelvet, a fiú sem mást a magyaron kívül. Ezért szótár segítségével köztes nyelvként az angolt választották. Így már elmondhatták, mit éreznek egymás iránt és mik a szándékaik.

            Években és kilométerekben is hosszú út állt előttük. Végül a fiú magával vitte Magyarországra kedvesét. Szekszárdon mondták ki a boldogító igent, és egy varázslatos Tolna megyei faluban, Szakadáton telepedtek le, s itt alapítottak családot. Szerelmük gyümölcse hamarosan a karjaikban gőgicsélt. Megszületett a lányuk: Qiaomin (ejtsd: Csáomin).

            Qiaomin azóta ifjú hölggyé avanzsált. Megjelenéséből természetes intelligencia, tekintetéből feltűnő értelem, arcáról különleges szépség árad. Kisugárzása nagyon erős.

– Úgy vélem, nem véletlenül kaptad a Qiaomin nevet, Amika.

– Feltételezem, hogy a szüleim a nevem kiválasztásakor szem előtt tartották, hogy az meghatározza az intellektusomat. A kínai írásjegyekkel lejegyzett Qiaomin mindkét karaktere önmagában is az „éles eszű”, „gyors felfogású” kifejezésekkel fordítható, együtt meg egymást erősítik a jelentésben. Ők hisznek ebben, én meg köszönöm nekik, hiszen, amikor a Föld legnépesebb országába megyek, a nevem alapján már mindjárt okosnak hisznek. Egyébiránt örültem volna egy bejegyzett harmadik, nőiesebb és kiejthetőbb névnek is, mert a Sándor vezetéknevünk után a Qiaomin sok bonyodalmat okoz. Amíg személyesen nem találkozunk, mindig férfinak gondolnak; számtalan levelet kaptam és kapok „Kedves Sándor!” vagy „Tisztelt Sándor!” megszólítással. Ezért is szeretném majd hivatalosan felvenni az Ami vagy Amika nevet, hisz kiskorom óta így szólítanak, ezt érzem inkább magaménak.

– Mondhatni, hogy két kultúrában nőttél fel?

– A magyar kultúra dominált az életemben mindig, de abból a szempontból igen, hogy a mamámmal kínai, pontosabban - némi délies kiejtéssel megfűszerezett – mandarin nyelven beszéltünk életem első éveiben. Kiskoromban rengeteg kínai mesét mondott nekem. Én kínaiul tanultam, ő meg magyarul. És mivel könnyebben ejtette ki a mamát és a papát, mint az anyut és az aput, ezért én is mamának és papának hívtam, hívom őket a mai napig. 
Igazából kamaszkoromban kezdett erősebben tudatosulni bennem, hogy az egyik szülőm kínai, a másik magyar. Addig csak úgy könyveltem el a különbözőségemet, hogy másmilyen vagyok, mint a többiek. Az óvodából még a mai napig hordozok tüskéket, mert ott csúfoltak az eltérő kinézetem miatt. Később inkább érdekesnek tartottak, több pozitív, mint negatív felhanggal. Középiskolás éveimben hirtelen figyelni kezdtem magam és felfedeztem, hogy sok tulajdonságom valószínűleg inkább keleti gyökerű. Elhatároztam, hogy a gimnázium befejezése után a további tanulmányaimban Kína felé fordulok. Szerettem volna minél jobban megismerni a mamám szülőhazáját, hogy honnan jött, mit hozott magával, amit esetleg átörökített nekem.

A kis Amika

Az óvodás kislány

- Tudom, hogy az embereket legelőször a kinézetem és a származásom érdekli. De ez egy adottság, nincs dolgom vele. Őszintén szólva az elmúlt huszonhat év alatt eléggé ráuntam, hogy folyton ecsetelgessem, ki vagyok, mi vagyok. Persze, megértem, hogy érdekfeszítő lehet két ennyire eltérő kultúra találkozása egy emberben. Igyekszem a tevékenységeimen keresztül is izgalmas dolgokkal megpakolni az életem, vagyis vannak „szerzett értékeim”, amelyekért megdolgoztam, és ezekről minimum annyit lehetne beszélni, mint arról, hogy a papám magyar, a mamám kínai. A lényeg, hogy a származásom ma már nem okoz gondot. 

Azt vallom, kaptunk ki tudja, hány évet ezen a bolygón, hát maxoljuk ki rendesen és gazdagítsuk hasznos élményekkel, kalandokkal ezt az időt. És én mind a munkában, mind a magánéletben is az értékes, minőségi élményeket és a nemes kalandokat keresem, az érdeklődési köröm is nagyon tág. Ha eleget keres az ember, egy idő után úgy szövevényesedik az élete, hogy van, amikor a kalandok már maguktól adódnak.

- Mielőtt a kalandokra rátérnénk, nem mehetünk el szó nélkül a kirobbant koronavírusjárvány mellett.  Milyen hatással van az életedre? Van-e valamilyen közelebbi, akár belső információd róla?

- Természetesen nagy hatással van az életemre és a munkámra is.

Egy magyar székhelyű kínai vezetésű cégnél, a Morgan Star Groupnál dolgozom nemzetközi kapcsolattartóként. A társaság jórészt borokat, gyógyhatású készítményeket, valamint technológiákat forgalmaz, kulturális kapcsolatokat épít. Szeretné az egészségügyi turizmust felfuttatni, ami a jelen helyzetben minimum érdekesen hangzik. Magam az oktatási területért felelek, közte a diákcsere programért és az ügymenetek operatív irányításáért. Érezzük a cégnél a járványügyi helyzet okozta lassulásokat, de ez ellen nem tudunk mit tenni. Elővigyázatosak vagyunk, a maszkokat, fertőtlenítőszereket, kesztyűket már akkor beszereztük, amikor még egy bejelentett beteg sem volt Magyarországon. Magától értetődően most nem utazunk Kínába, se máshová. Úgynevezett belső információim nincsenek, a kommunikációs eszközökből tájékozódom, amik sajnos sokszor hatásvadászok és megbízhatatlanok. A kötelező előírásokat betartom, a javaslatokat megfontolom. Bízom benne, hogy mielőbb és egészségesen túljutunk a nehezén. Ha a jövőt nem is látom tisztán, annyit azért tudok, hogy egyelőre szeretnék a munkahelyemen megmaradni, mert nagyon élvezem az itteni feladataimat.

– Hogy ezeket a feladatokat ellásd, megfelelő tanulmányokat kellett folytatnod.

– Így van. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának Kínai Tanszékén végeztem. Három plusz egy éves képzésen vettem részt. Ebből egy évet Kínában tölthettem állami ösztöndíjjal. Összesen húsz magyar diák tanult akkor odakint ezzel a remek lehetőséggel.

Friss diplomásként 2017. júliusában Piliscsabán

– Izgalmasan hangzik.

– Az is volt. Sőt, még izgalmasabbá tettük azzal, hogy az itthoni szaktársammal nem ugyanarra az egyetemre adtuk be a jelentkezésünket, hanem a sorsra bíztuk, hogy kit rendel mellénk. Egy tajvani lány lett a kollégiumi szobatársam, akivel nagyon jóba lettem, sokat segített nekem. Mivel így kevés alkalmam nyílt magyarul és angolul beszélni, sokat fejlődött a kínai nyelvtudásom azalatt az egy év alatt. Meg kell jegyeznem, hogy a különböző országból érkező nyelv szakos diákok az angolt használták közös nyelvként, ami az adott pillanatban komfortos volt, ám legkevésbé sem volt célravezető, nem segítette elő a kínai nyelvtudásuk gyarapítását. Így aztán a kint tanult hallgatók közül alig egyharmaduk szerzett olyan nyelvtudást, amit később szakmai közegben hasznosíthatott volna. Nyilván fontos és jó előmenettel kecsegtető állásoktól estek el. Nagy tanulság ez.
Mindent összevetve olyan izgatott voltam, annyi bizakodás volt bennem! A kint tartózkodástól új barátokat és kalandokat vártam. Óriási ajándék, hogy mindezt meg is kaptam.

– Bár Kína sokat nyitott a világ felé, többünkben még mindig az a képzet él, hogy  napjainkban is elég zárt világ, és hogy a kínai emberek nem szívesen barátkoznak külföldiekkel.

– Én pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Imádják a külföldieket. Bárhonnan is érkezzenek, nyugatinak számítanak. Ezért gondolta mama is papáról, hogy nyugati. Komolyan mondom, ha valakinek önbizalomhiánya van, menjen Kínába, mert ott minden külföldi szép és jó, de legalábbis van annyira különleges, hogy húsz méterenként megállítsák egy fotó erejéig.

 – Érdekes. Sokan utaznánk, azt hiszem… De mégis, mit javasolsz, melyik városba menjünk legelőször?

 - Nagy kedvencem Wuzhen, azután az egyetemi városom Qingdao, a pálmafás Xiamen és persze Sanghaj. Utóbbiban többször jártam, s rengeteg csodálatos élmény fűz hozzá, pedig az első kalandom ott, akár rosszul is végződhetett volna. Az úgy kezdődött, hogy a szaktársamból lett barátnőmmel, Bede-Fazekas Annával eldöntöttünk, hogy az ösztöndíjunkból mindig összespórolunk annyit, amennyiből a térségben utazgathatunk és mindent megnézhetünk, ami úgymond kötelező látnivaló és a bakancslistánkon is szerepel. Kínán belül ennek egyik állomása a multikulturális világváros, Sanghaj volt. Alighogy leszálltunk a repülőgépről, egy fiatalokból álló vidám társaság szólított meg bennünket, hogy szívesen elvisznek az épp zajló teafesztiválra. Biztosan látták rajtunk, hogy kezdő utazók és kellőképpen naivak vagyunk. Útitársammal egymásra néztünk, megrántottuk a vállunkat, hogy miért is ne tartanánk ezekkel a korunkbeli, szimpatikus fiatalokkal? Ezek a bizalomgerjesztő ifjak aztán elvezettek bennünket egy két négyzetméteres szobácskába, ahol a teaszertartás zajlott. Különböző teákat kóstoltattak velünk, s közölték, hogy ez kétezer jüanba kerül. Akkor már sejtettük, hogy átverés áldozatai lettünk, mert egy valódi teafesztivál valószínűleg nem így néz ki. Nem tudtunk mit tenni, hisz felmálházva, felhőszakadásban, idegenekkel körülvéve mit is csinálhattunk volna? Szorult helyzetünkből csak fizetéssel juthattunk ki. Szerencsére az ár alkuképes volt, így fejenként háromszáz jüanra lealkudtuk a szertartás árát és szélsebesen, megcsappant pénztárcával, ám aranyat érő tapasztalattal gazdagon távoztunk. Később megtudtuk, hogy rengeteg teacsaló működik Sanghajban, rendszeresek és nem kirívóak a miénkhez hasonló esetek.

- A jóhiszeműségetek párját ritkította. Még jó, hogy tényleg nem történt nagyobb baj. A kellemesebb élményekről is szívesen hallgatlak.

– Azért nem rázott meg bennünket olyan nagyon ez a kaland. Hamar kihevertük a bosszantó közjátékot és a barátnőmmel négy napot töltöttünk ebben a szédületes metropoliszban. Az ottaniak közül többen is úgy tartják, hogy túl modern a lakóhelyük. Modern, ez igaz, viszont ez a pezsgő város nem csupán felhőkarcolóival varázsol el, hanem kisebb tereivel, parkjaival és az ott – kissé érdekes zenére - táncikáló nénikékkel is elbűvöl. De kétségkívül engem is a gombamód szaporodó hatalmas épületek töltenek el csodálattal. Közel öt évvel ezelőtt, az ominózus első látogatásunkkor már majdnem elkészült a világ második legnagyobb felhőkarcolója a Shanghai Tower vagyis a Sanghaj Torony. Épp csak az üvegtető hiányzott róla, ám így nem volt látogatható, pedig minden vágyam volt felliftezni a tetejére. Nagyokat sóhajtottam, mert nem tudtam, visszatérek-e még ide valaha. Megint felírtam a bakancslistámra, biztos, ami biztos alapon. Nemhiába. A következő találkozásunk egészen rendkívüli módon zajlott - most jó értelemben.

         A jelenlegi állásomat 2018. tavaszán kaptam meg, s rögtön bedobtak a mély vízbe: az első munkás hetemet Kínában kezdtem, melynek egyik állomása Sanghaj volt. Vasárnap érkeztem oda tele tettvággyal és ambícióval. Ám hiába vártam a hotelben, hogy dolgozni mehessek, nem kaptam feladatot, pedig tudtam, hogy megszokott a hétvégi munkavégzés. Ott mindig feszített a tempó, sokszor délután öttől este tízig zajlanak a munkavacsorák. De akkor nem ez volt a helyzet, így kénytelen voltam pihenni. A hétfői eligazításon tudtam meg, hogy milyen mozgalmas napok elé nézek. Hosszú volt a lista: segédkezés egy nemzetközi kiállításon, egy magas beosztású politikus reptéri fogadása, valamint a cég projektjéről sajtótájékoztató tartása. Izgatottan vártam a keddet. A kiállítás helyszínéről este tizenegykor értem haza. Éjjel átnéztem a másnapi sajtótájékoztatóra összeállított anyagot és aludtam vagy két órát, mert hajnali négykor kellett kelnem, hogy hatra kiérjek a reptérre a politikus fogadására, akinek az elszállásolása után rohantam a sajtótájékoztatóra. Mire oda eljutottam, kissé fáradt és gyűrött voltam már. Az autóból kilépve vettem észre, hogy egy felhőkarcoló előtt állunk. Méghozzá nem is akármilyen felhőkarcoló előtt. Megkérdeztem a sofőrt, hogy ez-e a munkám helyszíne, aki bólintott, hogy igen. Nagyot dobbant a szívem. Nem tagadom, nagyon-nagyon jó érzés volt, hogy egy tételt kipipálhattam a bakancslistámon, ugyanis a Sanghaj Toronyban volt a sajtótájékoztató.

A nevezetes sajtótájékoztató 2018. májusában a Shanghai Towerben

– Igazán élvezetes hallgatni a beszámolódat, Amika. Rövid idő alatt annyi élményben lehetett részed, mint másnak egy élet alatt sem.

– Valóban szerencsésnek mondhatom magam. A kínai ösztöndíjamból tudtam annyit összespórolni, hogy bejárhattam a szűkebb-tágabb térséget. A sok-sok lenyűgöző helyszín közül a szívemnek mégis a legkedvesebb a guilini Lijiang folyó. Méghozzá azért, mert egykor a szüleim gyakran randevúztak mellette vagy épp rajta. De nagy élmény volt Peking és a kínai nagy fal. Kína hatalmas ország, sok részébe eljutottam, ám még ennél is több vár felfedezésre. A metropoliszai mellett szeretem azokat a kis falvait, melyek megőrizték falusias jellegüket: a környezetet, az épületeket. Nagyon tetszenek. Talán azért is, mert én is egy kis faluból származom.

Annával Pekingben a kínai nagy falon...

... és itt már Szöulban

Szülei randihelyszínén, a guilini Lijiang folyónál 2016-ban

Wuzhen városka, Amika egyik kedves helye

– Annával ketten indultatok ezekre az utakra?

–        Legtöbbször vele vettük nyakunkba a világot. 

Magunk szerveztük az útjainkat. Az útvonal megtervezésétől a repülőjegy beszerzésén át a szállásfoglalásig mindent mi intéztünk. Ízelítőként: Kambodzsában a khmer templomok ősi városát, Angkort néztük meg. Thaiföldön, és Dél-Koreában is jártunk. Ha meg kell jelölnöm a leglélegzetelállítóbb élményemet, vissza kell kanyarodnom Kínába: láttuk a bámulatos agyaghadsereget. Feledhetetlen emlék, mély benyomást tett ránk.

Qingdao, az egyetemi város egy megkapó nézőpontból

Qingdao tengerpartján

Pillanatkép Hangzhou-ból, mely kilencszáz évvel ezelőtt a világ legnagyobb városa volt

Szintén Qingdao, háttérben a város szimbólumával: a vörös forgószelet megjelenítő szoborral

Az egykori déli fővárosnak tekintett Nanking kőelefántjaival

Itt is Annával - Kambodzsában, 2016-ban

– Ezek népszerű úti célok, a világ minden részéről sokan érkeznek, illetve érkeztek ezekre a helyekre. Kínában pedig már eleve nagy a nyüzsgés. Nem zavart a rengeteg ember?

– Nem, sőt, szeretem, ha sok ember vesz körül, de egyedül is tökéletesen le tudom kötni magam. Ez a kettősség talán abból fakad, hogy a papám részéről van három féltestvérem, ám gyakorlatilag egykeként nőttem fel. Elkerülve otthonról a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnáziumban tanultam tovább, s ott kollégista lettem. A kolesz nagyon megedzett, szélsebesen megtanultam közösségben élni, ezért aztán szinte bármilyen környezethez gyorsan tudok alkalmazkodni.

Érettségi tablókép

– Talán édesanyád szülőföldjén azért sem lehetett olyan nagy probléma a beilleszkedés, hisz majdhogynem hazatértél.

– Nem tudom, hogy a kínai gyökereim miatt-e, de valóban szinte azonnal otthonosan éreztem magam. Egyébként ezzel így voltam a világ minden részén, bárhová is vetett a jó sorsom. Mindenesetre, amikor huszonegy évesen leszálltam a repülőgéppel Qingdaoban, rögtön biztonságban éreztem magam. Új volt az egész helyzet, de éreztem, hogy minden rendben lesz. Tetszett a sós levegő, a suhanó taxiból az elmosódott tenger látványa. Túl korán érkeztem, még nem volt nyitva az egyetem kollégiuma, ezért a napfelkeltét a hegybe vájt kampusz egyik teraszáról csodáltam meg. Majd' megettek a szúnyogok, de cseppet sem bántam, csak csendben élveztem megérkezésem megható pillanatait és barátkoztam a gondolattal, hogy itt vagyok egy szál egymagam a világ másik végén. Ezek a percek belém ivódtak. Bármikor újra átélném őket, de tudom, hogy ezek akkor és ott csak azért voltak olyan édesen megindítóak, mert életem első igazi kalandja előtt álltam.

Egyetemi pillanatkép: egy kardos tajcsi előadás előtt, 2016. január, Qingdao

– Olyan szépen és érzékletesen beszéltél a Kínával történt első találkozásodról, hogy nehezen töröm meg a csendet, de mégis megkérdezem: volt valami, ami igazán fájdította ott a szíved?

– Igen, volt, méghozzá nagy személyes veszteség: nem találkozhattam anyai nagyszüleimmel. Fáj, hogy személyesen nem ismerhettem meg őket, mert mire kijutottam Kínába, addigra ők sajnos már elhunytak.

– Igazán sajnálom.

– A mamám is csak az anyukája temetésén tudott részt venni, pedig az édesapja mellett a húgát is elveszítette. Sajnos vannak leküzdhetetlen távolságok és akadályok…

- A tanulmányaid, a munkád, a kapcsolataid és a Kínában tett utazásaid hozzásegítettek ahhoz, hogy megtudd, édesanyád honnan jött, mit hozott magával és mely jellemzőit örökölted?

– Pici gyerekként nem foglalkoztam a kettős gyökereimmel; a környezetem hívta fel a figyelmemet arra, hogy más vagyok, ami sok pozitívummal és negatívummal is együtt járt: a gyerekek és a felnőttek vagy rajongtak értem, vagy csúfoltak. Amolyan koraérett, „komoly kislányként” mindezeket elég korán kizártam az önértékelésemből és megpróbáltam magamban kialakítani egy objektív önismeretet, énképet. Felfedeztem, miben hasonlítok a mamámra és miben a papámra. A munkabírást, a terhelhetőséget, a szorgalmat, a fegyelmet és az elvégzendő feladatok iránti alázatot teljes egészében a kínai gyökereimnek tulajdonítom. A magyar ágamon nem igazán jellemzőek ezek a tulajdonságok. Ellenben azt érzem, hogy a papám lelkesedése, kalandvágya, nyughatatlansága, gyakorlatias gondolkodása dominánsabban érvényesülnek a személyiségemben, mint a távol-keleti jellegzetességek. A mamám amolyan nyugodt, megalkuvó, a papám pedig a lángoló optimista, aki a jég hátán is megél; egyébként ő az ölelgetősebb is. Ők nagyon jól kiegészítik egymást, bennem meg egyesülnek a tulajdonságaik, még ha néha ellentmondásba is keverednek egymással.

Amika édesanyjával szakadáti otthonukban 1996. december 6-án

Édesapjával Badacsonyban 2000. körül

– Közbe kell vetnem, hogy - a fényképeidet nézegetve – úgy látom, van még valami, amit édesanyádtól örököltél, méghozzá a gyönyörű hajzuhatagodat.

– Úgy van. Erős, vastag haja van. Ám hiába kérjük a papámmal, nem hajlandó megnöveszteni, pedig milyen csodálatos lenne a hosszú-hosszú hajkoronája!  Fiatal lányként még hosszabb volt a haja.

"Anyukám az időszámításom előtt barátnőjével szeretett városukban, Guilinben"

- Visszatérve az előző kérdésemre: megtaláltad azt, amit kerestél, a kínai önmagad?

– A kelet-ázsiai kultúra iránti kíváncsiságom először egy kicsit kötelességtudatból fakadt. Úgy éreztem, akkor leszek rendben önmagammal, ha megismerem anyukám kultúráját, ami nem volt mindig intenzív része az életemnek, hiszen Szekszárdon születtem és magyar kulturális környezetben nevelkedtem. Magyarul gondolkodom és magyarul álmodok. Idővel már nem csupán a kötelességtudat, hanem valódi érdeklődés hajtott; minél jobban megismertem a lenyűgöző kínai kultúrát vagy például a kínai gasztronómia szeletkéit, annál inkább. Viszont van, amivel – úgy érzem – soha nem fogok tudni azonosulni. Ez pedig a hierarchikus gondolkodásuk. Ezt főként a munkámmal kapcsolatban tapasztaltam leginkább. A feletted álló, a vezető szava parancs, még akkor is, ha szembe megy a rációval. Ezzel tényleg nem tudok azonosulni, de elfogadom.

Hogy megtaláltam-e a kínai önmagam? A sok élmény, hatás és tudás inkább csak színesítette, gazdagította és erősítette bennem mindazt, amit magamról gondoltam. Viszont nagyon jó volt a mamám szülőföldjére látogatni, ott élni egy ideig és vissza-visszajárni dolgozni, megtapasztalni az ottani mentalitást, belekóstolni a kínai kultúrába, múltba és jelenbe. Intenzívvé és élővé tette a bennem munkálkodó anyai örökséget.

– Milyen terveid vannak, milyen újabb kalandokban tervezel részt venni, ha egyszer vége ennek a kényszerű bezártságnak?

– Szívesen lennék továbbra is rendezvények háziasszonya, ahogy például az Erkel Színházban voltam a magyar-kínai diplomáciai kapcsolatok felvételének 70. évfordulóján.

Az egyetem elvégzése után hét hónapig Londonban éltem. Az odakinti hosztesz munkáimon keresztül megkeresett egy helyi ügynök, s kért tőlem egy fényképes-videós bemutatkozást. Rajta keresztül kisebb forgatásokon és fotózásokon vehettem részt, melyekre a jövőben is nyitott maradok.  Szívesen tolmácsolnék ezután is mindhárom nyelven, s mint említettem, szeretném megtartani a jelenlegi munkahelyemet. A karantén alatt elkezdtem egy online fotós iskolát, úgyhogy az elzártság még jól is jött ilyen szempontból, mert máskor nem lett volna időm annyira elmerülni a fénytanban és az optikai alapismeretekben, mint most. Per pillanat a modulvizsgáimra készülök.

Konferálás magyar-kínai nyelven az Erkel Színházban 2019. júliusában

"Első fülkés tolmácsolásom egy - elfelejtett nevű - sorstársammal Sanghajban, 2019. tavaszán"

– Mi töltene el még különös örömmel?

– Ha végre hazautazhatnék a szüleimhez. Enném a mamám finom sütijeit, hagynám, hogy a papám jól megölelgessen.

– Amika, gratulálok eddigi életutadhoz, további sikereket, s terveid-vágyaid megvalósulását kívánom!

– Köszönöm szépen. Jaj, majdnem kifelejtettem: van ám még egy kívánságom!

– És mi lenne az?

– Jövő húsvétkor szeretnék újra beöltözni nyuszinak szülőfalumban, Szakadáton!

- Úgy legyen!