Az egyik kezében ecset, a másikban harmonika; a szíve közepében pedig a családját melengeti – egy boldog ember: Hucker Ferenc

Úgy hiszem, aki Ferit ismeri, nem igazán látta még komornak. Mindenben a szépet veszi észre legelőbb. Bármit kapott az élettől, azt megbecsüli és abban nagy örömét leli. Leginkább a szülőfaluja felett kéklő ég, gyermekkora emlékei, felesége mosolya, gyermekei és most már unokája önfeledt kacaja tölti el boldogsággal. Derűje ragadós. Ő az az ember, akinek a társaságában mindig kellemesen érezzük magunkat. Szereti a jó társaságot, gyakran szórakoztatja harmonikaszóval a barátait, munkatársait. Ám, ha ecsetet vesz a kezébe, remetévé lényegül. Családja mellett szülőföldje is kényelmesen elfér a szívében. Zenei és festőtehetségének áldásait bőven szórta-szórja szeretett falujára, a bő évtizede várossá avanzsált Nagymányokra.

 – Ha Nagymányokról beszélünk, a Te szádra is falu jön előbb, s csak azután város, ugye?

– Igen, így van.

– Az ezeréves Mányok ezer éve két részre osztott: a vasúton inneni és a vasúton túli részre. Na jó, ezer éve még nem a vasút volt a vízválasztó, illetve faluválasztó…

- És a vasúton túli rész további részekre tagolódik: Csala, Öregtelep és Újtelep.

– Bizony! Ti az Újtelepen laktatok.

– Nagymányokon kétszáz évvel ezelőtt bányát nyitottak. S a bányásztelepülések mindenhol fejlettebbek volt a többinél: vasút, utak épültek. Az infrastruktúra is jobb volt. A bányánál dolgozóknak új házakat, egész kolóniákat húztak fel Mányokon. Mi is így jutottunk új házhoz: édesapám bányász mivoltának köszönhetően.

Az újtelepi evangélikus templom

– A szüleid biztosan nagyon örültek ennek. Te, illetve kortársaiddal miben leltétek örömötöket?

– Ó, az új telepen rengeteg volt még a zöld terület! Mellettünk csörgedezett a patak, hívogatott az erdő. Az öcsémmel bejártuk, „bejátszottuk” az egész környéket. Az utca tele volt hasonló korú fiúkkal, lányokkal, velük együtt mentünk ide-oda – mindig volt kivel játszani és mindig volt hova menni.

– A mozit se felejtsük ki a szórakozásból!  

- Még Bánya Mozgónak hívták, amikor kicsi voltam. Időnként be is jutottunk. Emlékszem, fekete-fehér filmeket vetítettek akkoriban, nagyon érdekes volt. Talán a Tenkes kapitányát is láttam, de ebben nem vagyok biztos. Abban viszont igen, hogy cukorkát lehetett kapni az előterében.

– A sportélet is igen mozgalmas volt, csakúgy, mint a kulturális élet. Erről vannak emlékeid?

– Persze. Jól emlékszem az akkori focipályára és a focicsapatra is; a játékosokra nagyon felnéztünk. A színpadra és a társulatra, előadások részleteire is emlékszem. Micsoda élet volt a „mi” időnkben, a hatvanas-hetvenes években! És ezt mind a bányának köszönhettük. Nagyon sokan, szinte minden családból legalább egyvalaki ott dolgozott. Apa-fia együtt járt sihtre. Előttem van, ahogy az utca végében megvárták egymást. Édesapám és a szomszédban lakó keresztapám is együtt mentek-együtt jöttek. És bizony volt olyan, aki vissza már nem jött. Sajnos több szerencsétlenség, baleset is előfordult. Negyedszázada az elhunytak előtti tisztelgésül emlékművet állított a város.

– Sajátos módon kapcsolódsz a bányászokhoz.

– Nem lett belőlem bányász. De édesapám miatt nem tudok mély érzelem nélkül gondolni rájuk. Ezért nagyon szívesen játszom a harmonikámon a Bányászhimnuszt, mely az 1800-as években keletkezett és többször átírták. Azt hiszem, nincs olyan ember, akit akár a dallama, akár a szövege ne hatna meg.

– Ha már a zenét említetted: a hangszerek közül miért pont a harmonikát választottad?

– Kicsi gyermekkoromban kaptam egy tizenkétbasszusos harmonikát, amin édesapám megtanított egy-két dalt.  Csak hallás után tudott játszani, de olyan színvonalon tanított meg játszani, hogy negyedikben beneveztek az iskolai Ki mit tud? versenyére. Rettentő büszke volt rám. Így utólag én is, de akkor az izgalomtól nem nagyon élveztem a megmérettetést. Ez a kis harmonika most is megvan. Örömömre Dani unokám ismerkedik vele, ő nyomkodja és húzogatja, hátha neki is ad ki hangokat.

Dani és a megörökölt harmonika

Amin most zenélek, az egy legalább ötven éves, keletnémet gyártmányú, százhúszbasszusos Royal Standard. Nincs semmi különös probléma vele, csak az, hogy nagyon nehéz, tíz kiló körüli a súlya. Elég megerőltető tartani.

 

– Csak harmonikán játszol?

– A hetvenes években mi is alapítottunk irodalmi színpadot, őrizve a hagyományt, megtartva a kulturális pezsgést a faluban. Az egyik próbán felfedeztem, hogy a teremben van egy zongora. Mivel a harmonikán láttam már billentyűket, ezért úgy gondoltam, megpróbálom, hátha a zongora is hasonlóan működik. Bejött. A barátom csatlakozott hozzám: egy széken kezdett dobolni. Közös barátunk pedig gitáron kísért bennünket. Na, innen indult a kis zenekarunk, ami évekig megmaradt. Hangszereket, erősítőket vettünk, én egy Vermona orgonát. A zenéléssel egész kellemesen eltöltöttük az időnket.

– És a karrieretek hova futott ki?

– A karrierünk? Az oda futott ki, hogy nagyon jókat próbáltunk. Sok fellépésünk nem volt, de azért elég nagy zenészeknek képzeltük magunkat. Báter Karcsi volt a dobos, Bótai Gyuszi a gitáros, én pedig a billentyűs és a harmonikás. Így állt fel a triónk, a Báter-Hucker-Bótai zenekar, vagyis a BHB.

– Lehetett szédíteni a csajokat…

– Igen. Mi legalábbis így gondoltuk, de persze nem így volt.

– Innen hova tovább? Merre kanyarodott az életed?

– A nagy zenei karrieremnek vége lett, mert behívtak katonának. És ezzel a zenekar föl is bomlott. Még el sem kezdődött a világraszóló karrierünk és már véget is ért.
Szekszárdra kerültem katonának. A bevonulás előtt megismerkedtem a leendő feleségemmel. Mányokon találkoztunk, ám Zsuzsa szekszárdi lány, úgyhogy nagy szerencsém volt, hogy a megyeszékhelyre vezényeltek, így gyakran tudtunk találkozni.
Tartottam egy kicsit a katonaságtól. Te jó ég, mi lesz itt most? – tanakodtam. De semmi gond nem volt. Már az első hétvégén kiderült, hogy félig-meddig zenélgetek. Erre rögtön lecsaptak rám, hogy jó, akkor csinálunk egy katonazenekart. Már mentem is haza a hangszereimért. Katonasági mentőautóval siettünk Nagymányokra, hogy elhozzam a kottáimat, a harmonikámat és az orgonámat. Meg is alakítottuk a zenekart. Ez azért volt jó, mert amíg a többiek elmentek kiképzésre, addig mi elvonultunk a próbaterembe gyakorolni.

– No, ha kitört volna háború, ki védte volna meg a hazánkat?

– Akik értenek hozzá; mi zenéltünk volna… Addig jutottunk, hogy beneveztek bennünket a Ki mi tud?-ra, mint a laktanya büszkeségeit. Csak az volt a baj, hogy nagyon komolytalanok voltunk, elhülyéskedtük a fellépést és nem jutottunk tovább. Mindenesetre ez is egy kaland, jó élmény volt.

– Sok mindenről beszéltünk már, de arról még nem, hogy mi a szakmád.

– A szüleim (Hucker András és Baumgartner Borbála) az általános iskola elvégzése után beírattak esztergályosnak. El is végeztem az iskolát, de valami többet szerettem volna. Munka mellett továbbtanultam, leérettségiztem. Hálás vagyok az akkori vezetőimnek, mert ők látták, hogy nekem valami mást kellene csinálnom, nem esztergálnom. Az üzemen belül volt egy grafikai részleg, ahol rajzoltak. Ott egy erdélyi származású házaspár kezei alá kerültem. Nem volt gyermekük, szinte engem tekintettek fiuknak és úgy is kezeltek. Pista bácsi népi iparművész volt. Mindent csinált: fúrt, faragott, festett, rajzolt. Ő szerettette meg velem a rajzot. Ahogy dolgozott, amilyen nyugodt volt közben, ahogy hallottam a ceruza sercegését a papíron, az nagyon megfogott. Négy évig üzemi grafikusként dolgoztam. Érettségi után megpróbálkoztam az Iparművészeti Főiskolával. A túljelentkezés miatt nem volt esélyem a felvételre. Nem bántam olyan nagyon, úgy voltam vele, hogy szép, szép a művészet, de valószínűleg nem tudnék megélni belőle. Más iskolát választottam, megint munka mellett. Pécsett gépésztechnikusi oklevelet szereztem Pécsett és azóta is gyártástervezőként dolgozom. A festést és a zenélést megtartottam hobbinak.

– Feri, katonaság után rögtön megnősültél vagy vártatok egy kicsit?

– A katonaság után sikerült azonnal új munkahelyet találnom. Leszereltem reggel, közvetlenül ezután bementem lejelentkezni, hogy majd jövök dolgozni, de rögtön ottragadtam. Egy hét múlva már beírattak egy újabb iskolába, méghozzá Budapestre. Újra ott találtam magam az iskolapadban, ráadásul egy szót nem értettem abból, amit ott tanítottak. CNC-programozói felsőfokú tanfolyam volt. Ma már tudom használni az ott tanultakat, de akkor még nagyon új terület volt ez.

Szóval nem tudtunk azonnal összeházasodni. Csupán két hónap elteltével lett meg az esküvőnk. Szekszárdon maradtunk, azóta is ott élünk. Tele voltunk tervekkel, álmodoztunk, terveztük a jövőt. A feleségemnek, Zsuzsának gyakran eljátszottam és játszom harmonikán az egyik kedvenc dalunkat, a Jó az álmodozás címűt. Mindig örül neki.

Zsuzsával és a gyerekekkel, Veronikával és Gáborral

– El is hiszem. A szavak mellett zenével is kifejezed az iránta való szeretetedet. Igaz is: mivel festesz és zenélsz is, kíváncsi vagyok, vajon mitől függ, hogy épp melyik eszközzel mutatod meg az érzéseidet, gondolataidat?

– Ez változó. Nagymányokról eljőve kimaradt az életem egy hosszabb szakaszából a zenélés. Helyette kezdtem el festeni, illetve akkor indultam be igazán. Több képzőművészeti társasághoz csatlakoztam. Az ő ihletésükre, inspirációjukra egyre nagyobb kedvet éreztem a festéshez. Jelen pillanatban csak időnként zenélek, festeni pedig akkor is festek, ha éppen konkrétan nem festek. Bárhol beugorhat egy téma, amit majd kibontok: az erdőben kirándulva vagy az utcán sétálva. Már ekkor is festek, igaz, csak gondolatban. Ha megragad egy téma, alig várom, hogy leülhessek kibontani. Kell egy ihletett momentum is, amikor összeáll a fejemben, mit is szeretnék vászonra vinni. Ha ez megvan, akkor könnyebb nekiülni festeni. Ha nem állt össze, nem gondoltam végig, akkor sokkal nehezebb.

– Igaz, hogy vannak szólóban zenélők, ám a zenére mindig inkább csoportos elfoglaltságként tekintünk. A festés viszont többnyire magányosan történik.

– Így van. Ha valahol fellépünk, ott a közönség, hallják, amit játszunk, nem lehet elbújni. De elég csak a próba, ott is többen vagyunk. A festésnél viszont magamba kell szállnom, elmélyedni, magányosan festeni. Én például úgy szeretek alkotni, ha el tudok bújni, ha magányos vagyok és lenyugszik körülöttem minden, ha kizárólag a témára figyelhetek. Csak így érzem jól magam. A zenélés és a festés között ebből a szempontból is nagy a különbség.

- Mielőtt még részletesebben kifejtenéd a festészet szépségeit, és hogy mi mindent alkottál, maradjunk egy pillanatra a zenélésnél. Gondolom, a harmonikád sok helyütt megfordult már.

– Ajjaj! Persze. Az egyik legkedvesebb helyem a pincék mélye, a présházak sejtelmes légköre. Szekszárd híres borvidék, több kollégám foglalkozik szőlőműveléssel, borkészítéssel. A munkahelyemen szokás, hogy meghívják egymást egymás pincéibe. Nekem ugyan nincs présházam, ám meghívásokat én is kapok. A jó borok, a pörköltek, halászlevek elfogyasztása után általában előkerül a harmonikám. Én vagyok a… no, nem a mókamester, hanem a harmonikamester. Általában hamar jó hangulat kerekedik. A magyarnóták közül sokszor játszom a Kék nefelejcs címűt.

– Habár annak a szövege nem nagyon vidám: „Beteg vagyok, fáj a szívem, nem sokáig, nem sokáig élek már”.

– Így van, de hát sírva mulat a magyar.

– Mi ne sírjunk, hanem mulassunk tovább másik kedves hobbiddal, a festészettel.

– A régi és az új munkahelyem között volt egy hónapnyi szünet. Ezalatt kaptam egy megtisztelő felkérést. Szintén a borvidékhez kapcsolódott. A Fritz-Tanya tulajdonosai kértek meg, hogy készítsek festményeket a tanyaépület falaira. Alaposan felkészültem, hisz ilyet még nem csináltam. Szakmai segítséget kértem azoktól, akik már dolgoztak szabad falfelületen. Ráadásul az északi oldalra is kértek illusztrációkat. Itt különösen figyelnem kellett arra, hogy a festék bírja majd az időjárás szeszélyeit. A felkészülés után a munka úgy folyt, hogy reggel kimentem a helyszínre, nekiálltam dolgozni, a tanya munkatársai és a vendégek pedig jöttek-mentek, kíváncsian nézték, mit csinálok. Egy hónapig reggeltől-estig ott festettem. Nagyon érdekesnek tartottam: új környezet és különleges feladat volt a számomra.

 

– És nem is magányos, visszahúzódó elfoglaltság.

– Nem, nem! Végül kilenc kép készült el. Időközönként visszajárok megnézni, miként bírják a kemény mínuszokat és a nagy hőséget. Bírják. Húsz éve már, hogy megtettem a falakon az első ecsetvonásokat, úgyhogy elégedett vagyok.

– Gondolom, a tulajdonos is nagyon örült.

– Igen, én is úgy gondolom, hiszen két évvel az első megbízás után újra felkért, hogy készítsek még freskókat. Meg is tettem. Azt hiszem, már nincs olyan falfelület, amit ne festettem volna ott be.

– Említetted, hogy bármerre jársz, témakereső szemmel nézel körül. Kérlek, említs olyan érdekesebb helyszíneket, melyek inspirálnak téged!

– Elsősorban az otthoni szép tájak vannak rám nagy hatással. De a külföldi utazásaim során is nyitott szemmel járok. A munkahelyem többször is kiküldött Németországba, hogy tanulmányozzam az új gépeket, a lehetőségeket. Ami mellett azt is figyeltem, milyen látnivalókat nyújt a környezet, amit majd a vásznon megörökíthetek. És milyen érdekes az élet: azóta kiállításom is volt Hessenben, Reichelsheimban.

Kiállítás Reichelsheimban

– Feri, te egyenértékűen beszélsz a munkádról és a hobbijaidról. Ha a festészetről és a zenélésről kezdünk beszélni, a munkádnál lyukadunk ki és fordítva. Úgy tűnik, bármit teszel, azt nagy szeretettel teszed.

– Nagy szerencsém van, hogy ezeket megtehetem. Ha az egyikhez valamiért éppen nincsen kedvem, akkor elkezdhetem csinálni a másikat, s abban kiélhetem magam. Ha szükséges, valamelyikhez mindig el tudok menekülni. A legbiztosabb pont és a legvigasztalóbb mégis inkább a zene.

– A családod mellett.

– Valóban. A szüleim sajnos már nem élnek. Édesapám korán elhunyt, beteg volt, nem a bányában halt meg. Édesanyám bolti eladóként dolgozott, mellette varrogatott. Szerette az embereket és úgy hiszem, őt is szerették, mert még ma is sokan emlegetik. 

Régi családi kincsek

Öcsém, Béla Nagymányokon maradt. Házasságunkból két gyermek született. Veronika a Wosinszky Mór Megyei Múzeumban könyvtárpedagógus. Mérnök fiamék Pécsett élnek. Ők örvendeztettek meg bennünket Dani unokánkkal. Sajnos ritkán találkozunk, de ha igen, igyekszünk bepótolni a kimaradt időt. Zsuzsa pedagógus. Most már az első tanítványai gyermekei is felnőttek. Gyakran megállítják az utcán egy kis beszélgetésre.

Veronika

Gábor és Éva

– Zsuzsa mindenben támogat téged?

– Igen. Nem könnyű neki, mert minden, amit csinálok, az vagy nagy zajjal jár, vagy nagy rendetlenséggel: a festőkellékek, a félkész és kész képek mindenütt ott hevernek, minden tele van velük. Bár van egy kis műtermem, de az is megtelt már. Ráadásul a harmonika mellett szintetizátoron is gyakorlok, ahhoz pedig erősítőt csatlakoztattam… Úgyhogy köszönet illeti, hogy mindezt el tudja viselni.

A boldog nagyszülők

– Biztosan meglágyul a Zsuzsa szíve, ha eljátszod a kedvenc számait. Egyébként megfestetted már őt?

 – Igen, egyszer, bár annak sem örült. Nem igazán szerette volna, ha lefestem, de úgy gondoltam, hogy dehogynem! Egy padon ül, úgy örökítettem meg.

– Beszéltünk már arról, hogy minden, ami körülvesz, inspirál. A sok téma között van kedvenced?

– Változik. Úgy vettem észre, ahogy idősödöm, ez is változik. Eleinte, amikor még csak tanultam festeni, mint mindenki, én is másolással kezdtem. Mások csendéleteit, tájképeit utánoztam. A különböző csoportokban sokféle kollégával, stílussal találkoztam, s lassan kialakult a sajátom. Már jobban szeretek portrét festeni, mert abba jobban bele tudom vinni a saját érzéseimet. A tájképbe is, persze, de egy ráncos arcba, megfáradt kézbe nagyon sok mindent bele lehet festeni. Egy idős arcban egy élet munkája van benne. Természetesen továbbra is festek tájképet, mert sokan azt várják tőlem.

– És csendéletet?

– Az is felbukkan néha. Édesanyám elvesztése nagyon fájdalmas volt, mélyen megrázott. Az ecsetemhez nyúltam, hogy kifessem magamból a bánatot. Egy lassan csonkig égő gyertya meleg fényével tudtam kifejezni azt, ami bennem munkált. Természetesen a zene is sokat segített a gyászom feldolgozásában.

– Köztudott rólad, hogy szívesen állsz szülőfalud szolgálatára. Milyen felkéréseknek tettél eleget?

– Az onnan érkező megkeresések megtisztelők. Jó pár évvel ezelőtt a római katolikus templom számára készítettem egy leplet. A húsvéti nagyböjt idején szokás az oltárképet eltakarni egy lepellel. A nagymányoki templomban is hagyomány ez. A régi, rossz állapotú helyett kértek egy újat. Kemény dió volt, már csak a mérete miatt is. Vagy három méter hosszú és két méter széles vászonra kellett festenem. Helyet is találnunk kellett, ahol dolgozhattam rajta. Ez végül az újtelepi óvoda – volt iskola – egyik folyosója lett.

– Ha jól sejtem, ez még csak a nehézségek kezdete volt.

– Bizony. Keret is szükségeltetett a képhez. Persze ilyen nagy keretet nem lehetett kapni, azt is magam készítettem. Erre aztán ráfeszítettem a strapabíró, nyers vásznat, amit lealapoztam, ezután hagytam megszáradni. Nem sokáig, talán egy negyedórára hagytam magára. Mire visszatértem, hangokat adott. A lealapozott vászon hangosan sercegett, ahogy száradt, feszült. Olyan erő volt benne, hogy a léckeretet elkezdte húzni. Mielőtt elvetemedett volna, gyorsan lefektettem és súlyokat helyeztem rá. Nem gondoltam volna, hogy ekkora erő van egy ilyen vászonban. Szerencsém volt, meg tudtam előzni a további bajokat. Végül elkészült a lepel: Krisztus a keresztfán. Minden évben húsvétkor előveszik a hívek és az oltárkép elé teszik. Néha én is megnézem és elcsodálkozom, hogy jé, még megvan! És visszaemlékezem, hogy milyen nagy munka volt.

– A legnagyobb?

– Nem, nem a legnagyobb. Az Szekszárdon készült: egy hét méter szer háromméteres freskó.
Az egykori Gemenc Szállóban helyet kapó Orange bárban megadott téma szerint festettük a hatalmas felületet E. Nagy Máriával. Már az előkészületek tetemes időt és energiát vettek igénybe. Marikával először megrajzoltuk a Wosinszky Mór Megyei Múzeum épületét és környezetét, az előtte sétáló emberalakokat, és csak ezután jött a java. Nagyon tetszett mindenkinek, igen látványosra sikerült. Büszkék voltunk rá. Sajnos minden előzetes értesítés nélkül az új tulajdonos egyszerűen lemeszelte a falat…

Egyszerűen lemeszelték...

Az alkotók megörökítették magukat is

- Hű, még az én szívem is belesajog.

– Nehezen emésztettük meg a történteket. Másoknak is fájhatott ez a lépés, mert rengeteg együttérző üzenetet kaptunk. De hát így működik ez a világ. Hál’ Istennek, bőven akad azért olyan megbízás, mely ellensúlyozza a kellemetlen emlékeket. Ám ahhoz vissza kell ugornunk Nagymányokra.

– Ugorjunk!

– Valaha zárdaként működött a nagymányoki általános iskola, s annak a tetején elhelyeztek egy háromszög alakú Szentháromság képet. Ebből már csak foszlányok maradtak. Megkértek az újraalkotására. Ez is nagyon érdekes, sok dilemmával járó feladat volt. Sajnos fényképet nem találtunk róla, ezért a fentmaradt darabkák és más, hasonló alkotások alapján terveztem meg. A következő bökkenő az volt, hogy vajon milyen anyagra fessek, mely dacol az időjárás viszontagságaival. A rozsdamentes acél tűnt a legjobb választásnak.  Igen ám, de melyik festék az, ami kellően tapad rá és nem árt neki sem a napsugárzás és a meleg, sem az eső vagy a hó és a hideg? Megint általam ismeretlen területre tévedtem. Segítséget kértem és kaptam kollégáktól, így elkészült ez a háromszor három méteres, egyenlő szárú háromszög alakú alkotás is. Nem csekély mérete miatt végül egy tűzoltóautó darus kosarával emelték a helyére. Igazán látványos akció volt, a fél falu ott drukkolt, hogy sikerüljön a mutatvány. Sajnos az elmúlt évtized alatt a magas hőmérséklet és az UV-sugárzás kikezdte, fakulás nyomai láthatók rajta; előbb-utóbb restaurálásra szorul.  

– Milyen szép feladatok találnak meg!

- Nem is lehet rangsorolni köztük. Mindegyik kedves a szívemnek. Mégis, az egyik legkedvesebb egy kisebb pannó vagy montázs, mely Nagymányokon, a polgármesteri hivatal tárgyalótermében látható. Ezen szülőfalum nevezetességeit festettem meg – a születéstől a halálig a különböző stációkhoz tartozó épületeket, helyszíneket. Számos lakost megkérdeztem, a javaslataik sokat segítettek abban, hogy mi kerüljön a vászonra. Hogy e munkámért-e vagy másért, 2013-ban megkaptam a Nagymányok Városért Díjat, melynek nagyon örülök, nagy megtiszteltetés. Iparkodom úgy élni, hogy továbbra is rászolgáljak e kitüntetésre.

– Gratulálok az elismeréshez, Feri! Próféta lettél a saját hazádban.
A festészetről térjünk át, illetve vissza egy kicsit a zenéléshez! Arról meséltél, hogy életed hajnalán játszottál már magatok alapította együttesben, a katonaság után pedig szólistaként örömzenéltél harmonikán és szintetizátoron. Milyen izgalmas fordulatok színesítették még zenei pályafutásodat?

– Az első triót mintának véve pár évvel ezelőtt alakítottunk egy másik zenekart. A dobos Báter Karcsi elfoglaltságai miatt nem tudott velünk tartani, a helyét öcsém vette át. A gitáros továbbra is Bótai Gyuszi maradt. Rutinos róka, mert ő mindvégig zenélt, óriási tapasztalatra és rutinra tett szert. Sokfelé felléptünk, még Lengyelországban is, egy sportpályán. Csoda, hogy nem ájultunk el, amikor megláttuk a helyszínt és a rengeteg embert. De a festést sem kerülhetjük meg: kiállításom is volt itt, e rendezvénysorozattal egyidőben.

– Már nem is csodálkozom… Hat évtized és egy kis apró van már mögötted, s majdnem ugyanennyi előtted. Milyen terveid, célkitűzéseid vannak?

– Hiába festek és zenélek több évtizede, amit magam elé tűztem ki, azt még nem értem el. Bőven van mit tanulnom ebben és abban a műfajban is. Úgyhogy a célom az, hogy ha nem is jutok arra a szintre, amit megálmodtam magamnak, de a közelébe azért elérjek.
A fiam készített az elmúlt karácsonyra egy keményfedeles, százhatvan oldalas albumot, melybe háromszáz festményem fotóját gyűjtötte össze. Hatalmas meglepetés szerzett vele. Azt hittem, a gyermekeimet nem is érdekli az, amit csinálok, legyintenek a hóbortjaimra. Nagyon örülök annak, hogy mégis csak értékelik a tevékenységemet.

– Tényleg szép gesztus az album elkészítése, így legalább egyben láthatod alkotásaid jelentős részét, rálátsz eddigi munkásságodra.
Jó egészséget, kitartó igyekezetet, kifogyhatatlan alkotókedvet kívánok célod eléréséhez! Köszönöm a beszélgetést!

Kedves Olvasó!

A Hucker Ferenccel készült interjú eredetije meghallgatható  Az én kávézóm - Bea beszélget

című Youtube csatornámon. A beszélgetést Feri harmonikajátéka színesíti.

Kellemes időtöltést kívánok ott is!

Feri a festményei mellett más kincset is őriz a műhelyében. Méghozzá egy sok viszontagságon átesett, a múlt keserves emlékeit hordozó tárgyat: egy hajókoffert. Az elgondolkodtató történetben felbukkan a jól ismert hangszer, a harmonika is:

„Apai dédapám lánya, a nagymamám (Gommermann Katalin) mesélte el, hogy a dédszüleim (Gommermann Ádám és Ritter Éva) a jobb megélhetésben bízva Amerikában (Milwaukee-ban, Wisconsin államban) kerestek munkát. A családot, gyerekeket hátrahagyva a boldogabb jövő reményében szálltak hajóra. Egyetlen utazóládában volt mindenük, amit magukkal vittek. Egy dobozgyárban találtak munkát. Itt dolgoztak 1925 és 1935 között. Dédapám a munka mellett még zenéléssel is kiegészítette a jövedelmüket. Egy – valószínűleg az útitársakkal alapított - zenekarban, gombos harmonikáján húzta az édes meg a bús nótákat.

Bal oldalon a dédpapa ül, mellette a dédmama áll

A kint megszerzett kis vagyonkájukat a hajókofferben hozták haza. Egy hónapos hajóút után léptek szárazföldre.
A megspórolt pénzen újjáépítették az aparhanti házukat. Ez abban az időben jónak számított.
Éltek volna tovább szorgos munkával, de boldogan, ám a történelem közbeszólt. Nemvárt fordulat következett be. Közvetlenül a háború befejezése után, 1945-ben kitelepítették őket. Svábok voltak, el kellett hagyniuk az annyi szenvedés árán átépített otthonukat. Egy fészerben húzták meg magukat. Ez a megpróbáltatás és az, hogy a vejét elvesztette a háborúban, úgy megviselték a világégésből amúgy is betegen hazatérő dédapámat, hogy rövidesen belehalt a bánatba.

Az utazóláda átvészelte a lakhelyváltozásokat, mindent.
A műhelyemben áll a tragédiák néma, ám mégis beszédes tanúja. Ahányszor ránézek, megelevenedik előttem a hosszú hajóút, az amerikai élet, a megfeszített munka, a dédszüleim örömteli hazatérése, majd a tetterős fiuk elvesztése, végső csapásként az otthonukból való kiűzetés. Azon is gyakran elgondolkodom, vajon mi kibírnánk-e hasonló megpróbáltatásokat?”

A hajókoffer

 (fotó: Hucker Ferenc és Gänszler Bea archívumából)